Ú J   N A P R A   É B R E D S Z

-Szia. – köszön félénken. – Zavarok? – néz rám boci szemekkel.
- Igen. – vágom rá hűvös hanggal. De egyből meg is bántam. Nem bánhatok így vele, még akkor sem ha megcsalt.
- Csak hadd mondjak el valamit, ami már több mint két éve kínoz. – rövid időre behunyja szemeit, és összeszorítja ajkait. Végignéztem rajta. Sokat nőtt, de ugyanolyan babaarca van. Szívem őrülten vert, és minden feltört bennem.
- Mit akarsz megmagyarázni, ami több éve történt?!
- Ha elmondom remélem …. – nyögte ki halkan az utolsó szavait. Nem tudtam magamnak parancsolni. Óvatosan bólintottam, majd megvártam míg besétál az ajtón. Iszonyatosan furcsa volt, hogy újra az otthonunkban van. A jelenléte szívem minden egyes zugát bejárta. Leültem a kanapé szélére, majd ő is leült mellém. Látszott rajta, hogy zavarban van.
- Szóval. Hogy is kezdjem… - dadogott. – Ez az egész Ginás ügy. Úgy kezdődött, hogy írt egy sms-t amiben megfenyegetett, hogy bántja az anyukámat. Nem hittem neki, hiszen elő szokott fordulni, hogy gyűlölködő smseket kapok. De aztán jött a következő. Azt írta, hogy ha nem szakítok veled, akkor bántani fog téged. Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam mit írt. Amikor megláttál minket a kávézóban, akkor éppen megbeszéltem vele, hogy mi ez az egész. De te épp megláttál minket. És épp ezelőtt mondta el, hogy valami maffiózó az apja, aki egy szempillantás alatt megölne téged. Megkért, hogy „bájcsevelyegjünk”. És te ezt megláttad. Fel sem tudnád milyen nehéz volt ez a két teljes, hosszú év, anélkül, hogy meghallgattál volna. Amikor nem volt mellettem Gina akkor próbáltalak hívni téged. Érted? Nem bírok nélküled élni. Te jelented számomra az életet. Nekem te vagy a mindenem. Megbocsájtasz? – mondta már-már könnyes szemeivel. Meg sem bírtam szólalni. Miattam volt ez az egész?! És ha én legalább egyszer felemeltem volna a kagylót, akkor nem lett volna ez egyikünknek sem ilyen szörnyű időszak. Nem bírtam egy szavat sem kinyögni. Torkomban hatalmas gombóc keletkezett, amitől nehezen kaptam levegpt. Néha szavak nélkül kell megbocsátani. Érteni a szavakban ki nem fejezett bánat és a jóvátételre igyekvő szándék apró jeleit, s jelekkel felelni a jelekre. Felejteni ott, ahol feledésre van szükség, megróni máskor azt, akinek szüksége van a megrovásra. Az igazi megbocsátás, mint a szeretet általában, intelligens és leleményes. És alázatos is, legfőképpen talán  alázatos.
- Miranda, jól vagy? – puha kezét vállamra teszi. Ez volt az a pont, ahol elszakadt bennem minden cérna. Nem bírtam már. Eddig soha nem bírtam magamnak bevallani, hogy mennyire rohadtul hiányzott minden egyes mozdulata. Soha nem éreztem így senki iránt.
- Istenem. – vetettem magamat az ölébe. Fekete pulcsijának illata annyira magával rántott, hogy legszívesebben letéptem volna róla minden egyes ruhadarabot. Sírtam. Hiányzott. Jobban mint bármi, vagy bárki más. Kellett. Fontos volt a számomra. Olyan volt mint a levegő.
- Kicsim. – nyögött fel halkan. A szavai, minden egyes mozdulati egyre jobban fokozta bennem a vágyat, hogy egyre jobban öleljem magamhoz.  Bármi lesz is a vég, nem fog elválasztani minket.
- Jus. – öleltem sokkal jobban magamhoz. Az a legcsodálatosabb az életben, ha rátalálunk arra az emberre, akivel a kapcsolatunk az évek múlásával folyamatosan mélyül, szépül és örömmel telik meg. A szerelemnek ez a bensősége két ember között a legbámulatosabb jelenség, isteni véletlen.
- Örülök, hogy eljöttem. – suttogja fülembe.
- Tudod amikor megláttalak elhomályosult szemem előtt minden és tűz fut végig testemen. És a hangod zenéje csaknem alélttá tesz, és éget és borzongat, mintha jégdarabbal érintenének. És remegés fut végig tagjaimon és siketítő zsongás zeng és bong fülemben, és nem tudom olyankor, hogy mitévő legyek. És könnyek gyűlnek szemembe, de mégis kacagni szeretnék örömömben, és ha beszélni próbálok, reszket a hangom, és valami görcsösen összeszorítja a torkomat, hogy nem bírok lélegezni, s a kín összefacsarja szívemet. És hogy mit érzek még, nem tudom elmondani mind, de azt tudom, hogy mikor velem vagy, az az élet, és mikor elhagysz, az a halál. – hadartam és kalimpáltam kezeimmel, de közben csak Justin csodaszép szemeivel voltam elfoglalva.
- Milyen nap van ma? – kérdeztem zavartan.
- Február huszonnyolc.
- Mi van? – kérdem kissé magas hangon.
- Február huszonnyolc. – nevet fel édes hangon.
- Holnap szülinapod.
- Ezért jöttem. Eljössz akkor? – néz rám mélybarna szemeivel.
- Ha még vihetnék magammal két embert akkor igen. – simogatom puha arcát.
- Evi is jön? Mert ha igen, akkor nagy baj lesz. – nevet fel.
- Mert? – döbbenek meg.
- Tudod, mikor elmentél, akkor Evi és Gina kicsit összeverekedtek.
- Kicsit? – röhögök hangosan.
- Akkor jöttök? – terelte a szót.
- Persze, hogy megyünk. De majd viszek még két embert magammal.
- Ryan úgyis magányos. – nyújtja ki nyelvét rám. Majd végig néz rajtam.
- Most elkalandoztam. – nevet fel. Csak megforgatom szemeimet. A következő pillanatban az ajka ott volt az enyémen, és én már nem küzdöttem ellene. Nem azért, mert ezerszer erősebb nálam, hanem azért, mert az akaraterőm abban a pillanatban porrá omlott, amint az ajkunk találkozott. Ez a csók nem volt olyan óvatos, mint az emlékeimben élők, és ez részemről nagyon rendben volt így. Ha már az a sorsom, hogy darabokra szakadjak, akkor legalább annyi örömöt akarok cserében kisajtolni a pillanatból, amennyit csak lehet. Így hát visszacsókoltam, a szívem összevissza vert, elfulladva kapkodtam a levegőt, és az ujjaim mohón kóboroltak az arcán. Márvány teste az enyémnek feszült, és boldog voltam, mert nincs az a szenvedés, amit ne viseltem volna el mindezért cserébe. Azokban a rövid pillanatokban, amikor nem a számat csókolta, a nevemet suttogta.