-Hova mész? – kérdeztem tőle, majd leültem puha ágyamra.
- Nemsoká jövök vissza! – fordult felém, majd bekapcsolta övét, és felvett egy fekete kabátot, hozzá illő lila sapkával.
- Siess. – léptem elé, majd nyomtam egy puszit hihetetlenül puha ajkaira.
- Szia. – intett. Várjunk csak… Justin+csók nélküli köszönés=valami itt nincs rendben.
Sohasem lenne képes csók nélkül, vagy egy ölelés nélkül elfutni. Még „rövid” időre sem. De ezen már nem volt időm gondolkodnom hiszen azonnal csapódott az ajtó. Kiterültem ágyamra, majd a plafonra szegeztem tekintetem.
 Se csók, se ölelés. Semmi az égadta világon. Velem van a baj? Vagy… talán megunt? Mit csináltam már megint rosszul? Vagy lecserélt… Nem, ebbe még belegondolni, is rossz. De.. mit szerethet egy teljesen átlagos, hétköznapi lányban? El tudnám képzelni, ha elhagyna. Mondjuk egy plasztik-bombáért. Neeem, Justint nem ilyennek ismerem.
Rossz barátnő lennék, ha utána mennék? Nem, ez rossz ötlet. Olyan mintha féltékeny lennék. Végül is ki ne lenne féltékeny Justin Bieberre? Amikor naponta több millió lány rajongja körbe, akik sokkal szebbek nálam. Akkor miért  én kellenék neki?
 Végül rávettem magam, hogy sétáljak egyet a hűvös, téli, borongós időben. Gyorsan felkaptam egy fekete répanadrágot, egy kék hosszú ujjúval, egy fekete sálat, és egy fekete csizmát egy bőrdzsekivel.
- Anya?! – szaladtam lefele a lépcsőn. De nem válaszolt senki. Sőt, a házban hatalmas nagy csend uralkodott. Na nekem erre most nincs időm…
 Kiléptem az ajtón. Csodálatos látvány tárult elém. A havas fákról, s ereszekről jégcsapok ezrei lógtak le. A távolban több kémény eresztett piszkos, szürke füstöt az égbe. Elindultam a járdán, majd csak mentem a saját fejem után. Az úton száguldó autók egymásra csapták a koszos latyakot. Figyelmem könnyen elterelődött Justinra. Ez az egész ajtó csapkodás és csók nélküli dolog rendkívül furcsa volt nekem.
 Ő sosem volt ilyen. Legalábbis amióta ismerem azóta egyetlen egyszer sem csinált ilyet, vagy ehhez hasonlót.
 Már nagyon kezdtem fázni, s lábujjaimat már alig éreztem. Kezeimet zsebre dugtam, majd betértem a legközelebbi kávézóba. De amit ott láttam, attól úgy éreztem, hogy szívem lassacskán leáll, s vérnyomásom ennek ellenére az egekbe szökik. Itt ebben a másodpercben fog véget érni az életem.
 Justin és egy lány báj vigyorogva ültek egymással szemben, és forró csokit szürcsölgettek. A lány itta Justin minden rezzenését, és szavát. És már tudom, hogy honnan volt ismerős ez a lány.. rövid, barna haj….Gina?!
 Hát ha harc, hát legyen harc! Szerelemben és háborúban mindent szabad.
- Hahó! – ültem le Justin mellé vigyorogva. – Mi jót csináltok?
- Miranda?! – rémült meg Justin, majd elkapta tekintetét, és az itallapot kezdte forgatni.
- Neked is szija Justin – mosolyogtam rá – és neked is Gina. – néztem rá mérgesen.
- Mi jót csináltok? – kuncogtam.
- Randi. – emelte fel szemöldökét. Szemébe néztem, és mintha csak hangosan üvöltené, hogy tűnjek már el az istenbe, csak ne zavarjam a „magánterületét, ahol vadászni szokott.”
- Valóban? – emeltem fel szemöldököm, majd Justinra meredtem. De ő nem szólt semmit, csak felemelte szemét, és ekkor olyat láttam tekintetében, amit életemben eddig még soha. Keserűség, bánat és a szomorúság bármelyik jelét fel lehetett fedezni benne. Valahogy legbelül éreztem, hogy ez az egész „randi” nem igaz.

Lassan felcsendültek bennem Justin szavai. Amikor még tökéletes volt minden.
 Örökre, mindörökké, tűzön-vízen. Együtt. És az a bűvös szó… szeretlek. Justin volt az, akiben jobban bíztam, mint saját magamban, aki több volt számomra a világ minden egyéb dolgainál, és ő most másnak adta a szívét. Valahol bennem minden összeomlott akkor. Hogy hol omlott össze és mi volt az, azt nem tudtam. Annyit éreztem  csupán, hogy sok-sok erős, láthatatlan kötél elszakadt, és összeomlott valami láthatatlan, hatalmas dolog, és magával rántotta a napot az égről, a csillagokat, a holdat, a fákat, mindent, mindent. Most megtörtént az elkerülhetetlen, az eső lecsendesedett, és ő már másé. Úgy éreztem, mintha valaki kiszakított volna belőlem egy hatalmas, óriási darabot, s magával vitte volna szívem is. Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben, és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést. Még egy izzó csókot. Én miindig azt hittem, hogy a narkó is elég szar, de csak a szerelem képes istenigazán tönkrevágni az ember életét.
 Amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. Amikor egy ablak vagy egy asztal törik el, vagy amikor egy kép leesik a falról, mind-mind zajt csap. De a szív, amikor összetörik, semmilyen hangot nem ad ki. Hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról. Ha ad is hangot, az a belső hang. Üvölt, de nem hallja más, csak te. Olyan hangosan, hogy belecsendül a füled, hogy megfájdul a fejed. Fel-alá csapkod a mellkasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa, ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. Így néz ki, így hangzik, csapkodó, rettegő, csapdába esett vadállat, ordít érzelmei rabjaként. Ez van a szerelemmel - senki sem érinthetetlen. Annyira vad és annyira nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártják. De amikor eltörik, mégis hallgat. Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki se hallja.