-Szóval. Arról van szó … hogy. Megfogant, de nem bírta a tested. – pásztázta az ülést. Nem mert fölnézni rám.
- Akkor megint szerencsénk volt. Miért vagyunk ennyire szerencsések? – nevettem föl alig hallhatóan.
- Menjünk hozzánk. – csillant fel szeme.
- Ne húzz ujjat megint a sorssal! – fenyegettem meg nevetve. Hangosan fölnevetett. De ebben a nevetésben benne volt három nagy minden fájdalma és veresége.
- Szeretek ujjat húzni a sorssal. Főleg veled. – kacsintott rám azokkal a vággyal teli, óriási álmodozó szemeivel. Nem tudtam nemet mondani. Sőt nem is akartam. Ki ne akarna ennek az ajánlatnak nemet mondani? De most más dolgunk is van, mint „bukfenc-versenyt” rendezni. Közel hajoltam hozzá. Ajkunk között kevesebb mint fél centi volt. Már megcsókolt volna, amikor elkaptam fejem.
- Ne mááár! – nyavalygott, majd ismét megpróbálkozott egy újabb csókkal. De kikerültem.
- Menjünk haza. – morogtam ajkaiba, majd visszaültem az anyósülésre.
- Addig nem míg meg nem kapom amit érdemlek. – nézett rám ördögi mosollyal, majd a hátsó ülésre bökött.
- Nézd milyen hívogatóan figyel minket. –húzogatta szemöldökét. Tekintetünk találkozott. Szemében a vágy minden jele jelentkezett.
- Justiin. – nyafogtam.
- Ha veled vagyok, másra nem nagyon tudok gondolni, csak arra, hogy milyen jó csajom van. – nevet fel, majd combomat kezdi simogatni.
- És ha én veled vagyok, akkor…
*csrr*
- Folyton csöng a telefonom… - forgattam szemem. Felkaptam telefonom, majd beleszóltam.
- Igen? – szólok bele kedvesen a telefonba.
- Elen Rodriguez vagyok, a California Stadion vezetője. Hamarosan elkezdődik a Világ Bajnokság, és itt lesz a megnyitó. Szeretnénk, ha te énekelnéd a himnuszt. Ha benne lennél, akkor kérlek gyere el a stadionba, és megbeszéljük a részleteket. – mondta lágy hangon a nő. Fél percbe telt, mire felfogtam milyen ajánlatot kaptam. Hirtelen köpni, nyelni sem tudtam. Ennek az egésznek két oldala volt. Egy jó, hogy én énekelhetem hazám himnuszát több millió ember előtt, a másik pedig mi van ha elrontom? Igen, én is arra a Hannah Montana-s epizódra gondolok.
- Elfogadod? – nevetett fel Elen.
- Úristen. – suttogtam halkan, majd ragyogó szemekkel Jusra meredtem. Kérdően nézett rám. És bár nem tudta miről van szó, bátorítóan bólogatott.
- Persze! Csodás lenne.
- Oh, köszönjük szépen, és akár már most is elindulhatnak! – most?! Mi van? Ne mááár. Áhh. Túl lusta vagyok én ám az ilyenekhez.
- Öhm, persze. – mondtam neki visszafojtott szomorúságommal. Hiszen szerettem volna együtt lenni Justinnal, a családommal, és Pattie-kel is.
- Akkor szia.
- Viszlát. – tettem le a telefont.
- Ki volt az? – simogatja arcom, majd szemeimet pásztázza.
- Elen Rodriguez.  Felkértek, hogy énekeljem el a himnuszt.
- És ezt miért mondtad olyan kedvtelenül? Valami baj van? – kérdezi kedvesen.
- Nem, semmi gond sincs. Csak annyi, hogy ma el kellene indulnunk Californiába. – húztam számat.
- Hiszen ez csodálatos! – emeli föl kezét boldogan. – Szóljak anyuéknak?
- Majd én szólok. – simítottam végig puha arcán. Gyorsan tárcsáztam anyuék számát, majd vártam hogy fölvegye.
- Miranda?! – lepődött meg anya.
- Anyu! Képzeld el.. – és itt elmeséltem neki a Nathanos ügytől, egészen a himnuszos dologig.
- Na? Elengedsz? – kérleltem könyörgő hangon.
- Persze kicsim. – mondta lágy hangon. – És Justinnak üzenem, hogy óvatosan vezessetek.
- Rendben átadom. – nevettem fel.

Fél óra kocsikázás után, az eső irgalmatlanul szakadni kezdett az égből. Nem lehetett látni semmit, de Justin még mindig hajtott.
- Mi a következő város? – kérdezte tőlem hangosan, miközben egész végig az utat bámulta. Alig lehetett hallani a nagy esőtől.
- Talán szállót kéne találni. Az Accor Hotels van a legközelebb.
- Milyen messze van?
- Százhúsz kilométer. – mondtam magam elé bámulva. Még pár óra kocsikázás, és talán bebújhatok egy normális puha ágyba.
- Mérföldben mondd. Légyszíves. – mondta hűvös hangon. Inkább nem szóltam meg, hiszen már így is istenverte időbe kerültünk.
- 74,4. Pont a hatvan százaléka. – azt hiszem. A suliban matekból sosem voltam jó. És szerintem Justin se valami kiváló belőle.
- Ahaj. Folyton tanulok tőled. – mondta szemforgatva.
- Ohóó, én is. – nevettem fel, ezzel talán oldva a feszültséget.
- Én is…

Kettő óra autókázás után, végre megtaláltuk a hotelt. Justin beszaladt, miközben én várakoztam az utóban. Láttam, hogy nyílik az hotel ajtaja, és Justin szalad kifele.
Benyitott az autóba, és behuppant. Ruhájából áradt az eső friss illata. Haja kócós, szétázott.
- Pofára estünk. – szóval nincs hely. Justin inkább meg sem szólalt, csak elkenődve nézett rám.
- Bocs, csak elég ideges vagyok. Nem akarlak megint bajba sodorni.
- Megértem. – mosolyogtam bátorítóan rá. Rálépett a gázra, és elindultunk. Fél óra múlva már rég lehajtottunk a főútról. Szakadni kezdett a hó.
- Frankó. Állati klassz. – húzta a száját, majd odacsapott a kormányra. Ijedten néztem rá, miközbe ő néha-néha az égre bámészkodott.
- Ne vezessek én?
- Tudok én hóba vezetni cicám. – nevetett fel diadalittasan. A nagy hóesésben alig lehetett látni. Hirtelen kamion dudálásra lettünk figyelmesek. Jobban szemügyre vettem és majdnem előttünk volt a kamion. Szívem megállt néhány másodpercre, de mire eljutott az agyamig, már úgy éreztem itt a vég.
- Kapcsold ki a fényszórót! – ordítottam ijedtemben Justinra, mire ő egy nagy hókupacba vezette bele az autót.
- Ááá! – kiáltottuk egyszerre. Az autó megállt. Óvatosan egymásra néztünk Jussal. Próbálta elindítani az autót. De nem sikerült. Megfogtam a kilincset, majd próbáltam kinyitni az ajtót. Jus nekifeszült az ajtónak, majd kicsit meglökte. De semmi. Lehúztam az ablakot. Hó. Oké, szóval beragadtunk egy körülbelül két méteres hókupacba. Míg Justin az ajtót próbálta kitörni, addig én gyorsan visszatekertem az ablakot.
- Pazar. – mosolyogtam „vidáman”. – Jó az édes fagyhalál. – vigyorogtam.
- Na jó. Akkor itt alszunk, és reggel kiássuk magunkat. – mondta csöndesen.
- Mindig is havat szerettem volna lapátolni egy fontos esemény előtt. – néztem rá. – Bizony. – nevetgéltem.
Felkapcsolta az autóban a lámpát, majd felém fordult.
- Mondd ki végre, hogy én vagyok a bűnös.
- Én ilyet nem mondanék. – néztem szemeibe. Tényleg láttam rajta, hogy bánja. Nem akarta tovább húzni ezt az egészet, és kínozni. – Jó éjt, Jus. – kezemet az ablaknak támasztottam, rádőltem, majd becsuktam szemeimet.
- Neked is. – lekapcsolta a villanyt. Majd mocorogni kezdett az ülésben. Össze vissza rángatózott, és emiatt kissé mozgott az autó. Szemem sarkából óvatosan ránéztem. Felkapcsolta a villanyt, majd még jobban mocorogni kezdett. Próbálta magát kiszabadítani az biztonsági öv fogságából.
- Ez a rohadt tél. Felforr az agyvizem. – ráncigálta a kormányt. És itt megjegyzem, hogy ez az autó nem volt újfajta autó. És ahogy elnéztem, hogy a kormányt ráncigálja, mindjárt kitépi a helyéről.
Hirtelen nagy kattanás. Még egyet rántott, és a kormány a kezében maradt. Halkan felkuncogtam. Ő még méregette ott a kormányt, majd elkezdett nevetni.
- Örökre megutáltál? – kérdezi mosolyogva.
- Hm.. még nem döntöttem el. – húztam agyát, majd vállára dőltem.