-Mit keresel itt? – nézek rá felhúzott szemöldökkel.
- Nem akarok tőletek semmit, csak gondolom.. Szóval karácsonyon van… és hát ajándék. – mosolyog rám. Lementem a lépcsőn, és elé álltam. Értetlenül néztem rá. Arca vörössé változott, szája széle remegett.
- Nem kell. – vágtam rá egyből.
- Csak … nézd meg. Igazából nem is ajándék, hanem a nálam maradt dolgaid. – furcsán nézek rá, majd a kezembe nyomja a kis fehér szalaggal átkötött dobozt. Óvatosan kibontom, de közbe felpillantok rá. Utálom ezt az egészet. Ide állít karácsonykor, nem jelentkezett több mint fél évig, és csak most akarja ide adni a cuccaimat. Leveszem a doboz tetejét. Belepillantok. Emlékek tömkelege öntött el. Úgy éreztem muszáj leülnöm a kanapéra, különben ott helyben rogyok össze.
 Kihúzok egy összehajtott lapot.
- A rajzom? – meredek rá. Akkor rajzoltam neki, amikor egy éves „évfordulónk” volt. Ketten voltunk rajta, és én rajzoltam.
- Neked rajzoltam rólunk, ezt nem fogom vissza venni. Se a többit. – hadonászok kezemmel, és gyorsan kezébe nyomom a dobozt.
- Nem akarok rá emlékezni. – vágja rá halkan. – Túl sokat jelentesz nekem ahhoz, hogy elfelejtselek. Még mindig szeretlek. – teszi hozzá, s fejét szomorúan lebiggyeszti.
- Nat… értsd meg, hogy vége. – szemei megteltek könnyel. Nem, nem hiányzott. Nem kell. – Ez a mese nem rólunk szól.
- De két évig igen. – be kell ismernem, hogy most igaza van. Egy igazi hercegnőnek éreztem magam mikor Nathannal voltam két évig. De Justin… teljesen magával rántott egy új világba, ahol most boldogabb vagyok, mint eddig egész életemben.
- Nézd, nincs szükségem további drámákra. Szóval,szia. – odaszaladtam az ajtóhoz, és kinyitottam.
- Sajnálom. – húzta száját. – Azt hittem, hogy mindent rendbe teszünk.
- Azt hiszed idejössz, és minden rendben lesz? – néztem rá szánakozóan. Megigazítottam pólómat, ránéztem Natra és az ajtó felé böktem.
- Szia. – köszönt el.
- Helo. – majd gyorsan becsuktam rá az ajtót.
- Ki volt az? – lépett ki anya a konyhából.
- Nathan. – forgatom szememet.
- És mit akart?
- Vissza akarta adni a „dolgaimat”. De nem fogadtam el. – anya furcsán nézett rám. De most nem érdekel. Fölszaladtam az emeletre, és egyenesen be Lucie szobájába. Még aludt. De milyen édesen. Szőke haja kócos, feje párnába rejtve. Nem volt szívem felébreszteni, de most ez kivételes alkalom.
- LUCIEEE! – ugrottam fel az ágyára. – Karácsony van! – kiabáltam, mire ő úgy pattant ki az ágyból, hogy majdnem engem is magával rántott. Ránéztem és csak úgy csillogtak szemei.
- Mirandaa! Mit kapok? Mit kapok? – hangosan felnevettem, majd lemásztam az ágyról.
- Az titok. – borzoltam össze haját. Kimentem szobájából, és a ruhásszekrényem felé vettem az irányt. Kivettem egy piros répanadrágot, és fehér mintás pólót, és egy fekete mellény szerűséget. Még gyorsan megmostam hajamat, kivasaltam, és lesiettem anyához.
- Segítsek valamit? – kérdeztem mosolyogva.
- Már megcsináltam mindent. – nevetett fel kedvesen. – Ott a reggeli az asztalon. – Lucie már az asztalnál ült. Leültem én is, és megettük a zabpelyhet.
- Anya, Miranda nem akarja elmondani mit kapok tőle karácsonyra! – nyafogott Lucie.
- Nem is fogom, addig amíg oda nem adom! – nevettem fel. Felálltam az asztalról, elmosogattam a tálat.

Lucievel egész nap DVD-t néztünk, és vártuk, hogy végre este legyen. Olyan délután kettő körül járhatott az idő, amikor anya megkérte, hogy díszítsük fel a fát. Még előtte gyorsan begyújtottam a kandallót.
- Itt vannak a dobozok! – jött fel anya a pincéből, kezében kettő nagy dobozzal. A nappali közepére állítottuk fel a fát.
- Anyaa! Fel rakhatom a csillagot a tetjére? – lelkendezett Lucie. Anyu mosolyogva bólintott, én pedig a nyakamba vettem Luciet.
 Ám hirtelen kopogott valaki az ajtón. Odaszaladtam és boldogan kinyitottam.
- Sziasztok! – köszöntem felhőtlen örömmel. Az ajtóban Pattie és Justin állt. Beengedtem őket, majd becsuktam az ajtót. Adtam Pattinak két puszit. Majd Justin megcsókolt. De… valahogy ez más volt.
  Leültek a kanapéra, majd Justin mellé húzódtam.
  Valamiért olyan fagyos volt a hangulat…
- Beszélhetnénk? – nézett rám Justin szomorúan. Minden öröm, kedv elszállt belőlem. Kedvtelenül bólintottam, majd felsétáltunk az emeletre. Leültünk az ágy szélére, és csak meredtünk magunk elé.
- Mondd mit akarsz. – nem néztem szemébe, csak néztem a padlót.
- Rólunk lenne szó. – kezdett mondanivalójába. Valahogy éreztem, itt véget ér valami.