Mikor felébredtem egy fehér szobában találtam magamat. Kórház „szag” volt, körbenéztem. Megláttam magam mellett Justint is. A szívemről hatalmas kő esett le. Ő már fenn volt, és engem nézett. Rá mosolyogtam. A mélybarna szemei az én szemeimet fürkészték. Kettő méter távolság volt köztünk. Túl sok. Meg akartam fogni a kezét, hogy minél közelebb legyen hozzám. Hirtelen anya hangja zökkentett vissza a valóságba.

- Miranda… Miranda! Nézzétek felkelt! Emily, gyere gyorsan! – anyu hangját hallottam.
- Tessék? Felébredt? Jesszusom.  – egy ismerős hangot hallottam meg.
- Emily….? – mondtam nyöszörögve. Fájdalmas volt beszélni. Égett a torkom. Ránéztem a kezemre, és hosszú vágás nyomok voltak rajta. A lábam hihetetlen módon nem fájt…
- Miranda! Olyan rég láttalak! Sajnálom, hogy eddig nem beszéltünk, de családi problémáim voltak. –mondta Emily szomorúan.
- De most már itt leszel mellettem? Annyira hiányoltalak, hogy el nem hiszed.
- Igen, egy hónap sok idő… - a füle mögé tette szőke hajfürtjeit, majd leült az ágyam szélére.
- Minden részletbe be kell avatnod. – kacsintott rám, majd a szemével Justin felé mutatott. Hallottam, ahogyan Justin felnevet. Olyan jó volt hallani a hangját. Azt hittem, hogy soha többé nem hallom a hangját.

- Jobban vagy? – lépett oda hozzám anya.
- Megvagyok.  De… mi történt?
Anya elhúzódott, ezzel „átadta” a szót Justinnak.
- Tudod, mikor szépen mentünk az úton, elénk vágott egy teherautó, de közben forgalommal szemben is jöttek, és akkor a mi autónkba beleszaladt egy kamion is. Szerencsénk volt, hogy a kamionos lassan ment. – mondta Jus lassan. Elmosolyodott, majd törölte a szemét.

- Justinnak hála nem lett semmi bajotok. És még ma kiengednek titeket. – mosolygott ránk anya.
- Nekem? – vonta fel Jus a szemöldökét.
- Nem is tudsz róla? – vette oda Emily. – Ha félre rántottad volna a kormányt szörnyet haltok ott helyben mind a ketten. De mivel egyenesben tartottad a kormányt, nem lett semmi bajotok.
- Az én hősöm. – mosolyogtam JB felé. Láttam, hogy elpirult. Becsukta a szemét 5 másodpercre, majd újra kinyitotta. Megint belenézett a szemembe. Éreztem, hogy annyira erős a kapcsolatunk, hogy semmi, és senki nem szakíthatja szét. Ennyi mindent azért nem sok ember élt át.
Anya felém bólintott, majd Emilyvel együtt az ajtó felé sétáltak.
- Jöjjön már. Tartson szünetet. Magának is kijár. Meg amúgy is, hadd legyen kettesben. – kacsintott Emily a biztonsági őrre.
- Hát végülis, igazad van. – és ezzel kisétáltak és végre kettesben lehettem az  „én hősömmel”.

- Mi lesz a mi két napunkkal? – nézett rám boci szemekkel Justin.
- Mi lenne? Ma hazaengednek. Ugyanúgy fognak telni a napjaink mint ahogyan eddig. Részben.
- Remélem igazad lesz. – a plafont bámulta.
- Nyugodj meg.
- Gyertek, megyünk. – nyitott be anya az ajtón. Mind a ketten kipattantunk az ágyból. De hirtelen a szívem ki-ki hagyott egy-egy dobbanást, mikor ránéztem Justin ruhájára. Az lila rövid ujjú pólója tiszta vér volt, a dögcédulája már sehol sem volt. A szája felszakadt, és a szemöldöke pedig meg volt varrva. A haja kicsit borzosan állt. Mosolyt csalt az arcomra.

- Min mosolyogsz? – kérdezte JB. Odaléptem hozzá válasz nélkül, és még jobban összekócoltam a haját. Annyira aranyos volt. Megrázta a haját, s így már a megszokott módon állt.
- Most elrontottad a művemet. – nevettem felé.
- Mér így jobban áll? – lehajolt és megrázta a haját. Vicces volt nézni, hogy amikor kiegyenesedett össze vissza volt kócolódva a haja.

Elindultunk kifele, a kórház kapuja felé. Kórház. Eszembe jutott, amikor Justinnal voltam itt utoljára. Mikor felmerült a kérdés, hogy „terhes” vagyok… olyan mintha már ezer éve együtt lennénk. Annyi minden történt velünk…
Kiértünk a kórház elé, ahol már egy fekete autó állt. Rengeteg rajongó tolongott a kórház ellőt. A biztonsági őr előre ment és utat tört nekünk. Persze ott várakoztak az autó előtt a riporterek, akik Justin állapotáról kérdezősködtek (volna ), de mi azonnal beültünk az autóba, és a sofőr a gázra lépett. Justinnal egyedül ültünk a hátsó ülésen. Rádöntöttem a fejemet a vállára.

- Ne kínozz. – mondta Justin.
- Tessék? – nevettem felé.
- Minden egyes érintésed áramütésként ér. Tudod az ember nem bír olyan sokáig várni. – a szemembe nézve mondta. Tudtam, hogy komolyan gondolja, és nem viccből csinálja ezt az egészet.
-  Bírd ki, már csak egy nap.
- Nem fogom kibírni. Szeretlek. – mondta, s az ölébe húzott. Egymással szemben voltunk a lábammal az ő lábába kapaszkodtam, majd szorosan magamhoz öleltem.