Nem tudom, hogy mégis mi lehetett, ez az érzés. Bevinni idegen embereket a házunkba? Nem áll szándékomban hajléktalan-szállót nyitni. Van az, hogy ha a kisujjadat nyújtod, azután már az egész kezed kell…Pontosan nem is tudtam, hogy mit vállalok ezzel. De nem is volt sok időm gondolkodni. Éreztem, hogy a kabátzsebemben rezeg a telefonom. Sms…
„Már hazajöttem. Sajnálom, hogy megvárakoztattalak, de valahogy kitudódott, hogy az állomáson vársz engem, ezért nem akartam feleslegesen problémát csinálni. Óvatosan vezess. Szeretlek, Jus. J”
Minden  düh elszállt belőlem, de mégis valami maradt bennem… Hogyan fogom én ezt elmondani neki? Most telefonáljak rá? Talán az lenne a legjobb megoldás.
Gyorsan tárcsáztam Justint. Azonnal felvette a telefont.
- Szia! Merre vagy? – hallottam rekedt hangján. Éreztem, hogy már nagyon vár haza. Pár másodpercig nem tudtam mitévő legyek. Ránéztem a testvérekre. Muszáj. Miranda. Haladj már azt istenit!
-Szia… - váltottam komolyabb hangnemre. – figyelj.. míg rád vártam,idejött egy testvérpár, és mondták hogy kidobták a szülei, de majd otthon elmesélem részletesebben. Szóval a lényeg az, hogy mondtam nekik, hogy költözzenek hozzánk. Legalábbis míg lábra nem tudnak állni. – hadartam egy szuszra.
- Miranda… és ha valaki feljelent gyermekrablás miatt? – gyermekrablás?! Mi van? Erre még nem is gondoltam… Ó te marha.
- Oké. Figyelj. Hazamegyek velük, majd kitaláljuk. Rendben? – kérdeztem nyöszörögve.
- Nyugodj meg, majd kitaláljuk anyával. Mikorra értek haza? – nem éreztem a hangjában dühöt, de még rosszindulatot sem. Megnyugodtam. Már amennyire meglehet egy ilyen helyzetben.
- Szerintem pár perc és ott leszünk. – mosolyodtam el. Alig vártam, hogy végre magamhoz ölelhessem, és mélyen beletúrjam a fejemet az illatos pulcsijába. Letettem a telefont. Hiszen ha még elbúcsúztam volna, akkor még később értünk volna haza.
- Gyertek. – intettem a srácoknak. A kislány megfogta a kis tarisznyáját, a srác pedig belekarolt a bőröndjébe.
- Biztos nem leszünk a terhetekre? – nézett rám szomorúan Will. Esőkék színű szemi tele voltak csalódottsággal, de valahol a legmélyén, a leges legmélyén, a legsötétebb zugában a remény halovány fénye pislákolt.
- Dehogy. Még megbeszéljük Justinnal és az anyukájával, hogy hogyan is lesz ez az egész. Nyugodjatok meg. Mindig rendben lesz. – mosolyogtam, és megsimogattam a kislány fényes haját.
Beültünk az autóba. Folyamatosan Justin hangja csengett a fülemben. Óvatosan vezess. Lassan. Jó oké, ne túl lassan, mert az is veszélyes.
Körülbelül 10 perc múlva már az ajtó előtt álltunk. Pattie nyitott ajtót.
- Miranda! Uramisten! Mekkora vagy már! – most akkor meghíztam vagy mi van? – Gyönyörű vagy! Justin már nagyon várt. – vonta föl szemöldökét, majd kedvesen elmosolyodott. – Na és hol vannak a kis utasaink? – nézett át a vállamon.
- Jó napot! Will vagyok.– nyújtotta a kezét Will.
- Ugyan már! Nem vagyok még olyan vénszatyor. Nyugodtan tegezzük egymást. – ölelte meg a fiút. Mi van most ezzel a Pattieval? Szipuzott? Vagy lement egy két deci konyak?
- Szia! – köszönt a kislány. – Georgie vagyok.
- Szia. Pattie vagyok. De szép szál gyerekek vagytok! – simogatta meg a kislány vállát.
Oké, nekem ennyi elég volt a családszeretetből. Nekem most más kell. Szememmel körbejártam az egész nappalit. Hol lehet? Szóval ha nem videojátékozik, akkor eszik. Pasik… Gyorsan kiszaladtam a konyhába. Sehol senki. Akkor a szobájában van. Gyorsan ledobtam a tornacipőmet. Amilyen sebességgel csak tudtam felfutottam a szobájába. Halkan kattant az ajtó. Az ágyán feküdt, mellette a telefonja. Olyan édesen szuszogott. Nem voltam képes felébreszteni. Legszívesebben felmásztam volna mellé, de csak egyszemélyes ágya volt. Leültem a földre, és a fejemet az ágyra fektettem. Kezemmel óvatosan megfogta az övét. Hideg volt. Jéghideg. Megsimogattam puha arcát. Most a legszívesebben ráugrottam volna, és minden ruhadarabját egyenként szedtem volna le róla. Szuszogása egyre hevesebb lett. Annyira szeretem. Nagyon nagyon. Most mindennél jobban hiányzott az ölelése… Van tökéletes, földöntúli, időtlen szerelem, amely teljes és kimondhatatlan. Szerelem, ami nem is szerelem már, hanem csak fény. Ahol csak ülünk és nézzük egymást, szótlanul, és a teljességben vagyunk.