Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban emiatt, és úgy éreztem nem tudok levegőhöz jutni. Mintha belém szorult volna minden levegő, és egyre hatalmasabbá vált volna bennem minden érzelem, és kitörni vágyott volna. A csöndes másodpercek hosszú évtizedeknek tűntek. Mindig is rettegtem ettől az érzéstől, de eddig abban a hitben éltem, hogy Justin úgysem tenne velem ilyet.
Tekintetét kerestem, de még mindig az itallapot forgatta. Meg sem szólal, még magyarázkodni sem. Csak nézett maga elé.
- Justin! – próbáltam kifejezetten dühös lenni, de nem tudtam. Csak azon járt az eszem, hogy … mi lesz Jus nélkül.
- Ne ordíts már! – nevet föl a lány gúnyosan. Ez egy kávézó, és kocsma, ahová a magadfajták járnak.
- Gina, elég. – sziszegte Justin.
- És különben is. Neked nem való egy ilyen pasi, mint Justin, aki híres és gazdag. – forgatta szemeit. Elképedve bámulok rá.
  Oké, egy, kettő, három…tíz. Nyugi Miranda…
- Miért hiszed azt, hogy csak a külsőség a fontos? – pillantok fel Ginára, majd Justinra nézek.
- Jus. Én az első perctől fogva szerettelek, még ha nem is tudtad, vagy nem is látszott. Szeretlek... És ez azt jelenti, hogy nem csak a szép dolgok miatt voltam melletted. Itt voltam, bármi történjék. Én neked adtam mindenem, amim csak volt. Neked adtam magamat. Eddig tudtam, hogy te vagy az, akivel leélhetem az életemet. Eddig tudtam, hogy veled bármit átvészelhetek. De itt, ebben a percben elszakadt bennem minden. Te jelentetted számomra a mindenséget. Az életet. A levegőt. Régen sosem hittem az igaz szerelemben. De te megmutattad mit is jelent teljes szívből szeretni. És ezt elveszed. Tönkreteszed. Gyökerestül kihúzod.  Adtam magamból valamit, amit elvittél és most itt vagyok kifosztva, üresen. A valóság és a szerelem számomra most már ellentmondás. – mondtam könnyeimmel küszködve. Megigazítottam kabátomat, és kiléptem a kávézóból. Otthagytam életem egyet, igaz szerelmét, akiért tűzbe tettem volna a kezemet. Elvesztettem egy olyan embert, aki számomra egy egész, kerek, teljes világot jelentett. Akiért ölni is képes lettem volna. Aki nélkül elvesztem Örökre.
Egy hatalmas űrt hagyott maga után. Most szívesen visszamennék az időben. Visszafordítanám, hogy azon az estél találkoztam Justinnal. És semmissé tudnám tenni most a szomorúságot; de úgy érzem, ha ezt tenném, akkor az örömöt is elkergetném. Hiányzott minden érintése. Minden csókja. Minden egyes szava. Fájt ott legbelül. Nagyon fájt. Szorított.
  Ez a bánat, olyan volt számomra mint egy nagy óceán. Mély, sötét és nagyobb mindannyiunknál. A fájdalom pedig, mint egy tolvaj az éjszakában... csendes, kitartó, igazságtalan... egyre fogy a hittől, az időtől és a szeretettől. Vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni. Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot. Tátongó sebet, aminek a sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása - a nevetés, a virágillat, a napfény, a finom ételek, a kedves emberek, akik körülvesznek... De mélyen, a lélekben az a seb sosem heged be. Sosem.
- Miranda? – hallottam egy hangot magam mögül. Annyira ismerős volt, és ez a hang, amire vártam. Egy kedves hang.
- Igen? – fordultam meg. Lemerevedtem néztem magam elé.
- Mi a baj? – kérdezte tőlem a lány.
- Evi? Mit keresel itt? – öleltem szorosan magamhoz.  Mintha ez valami jel lenne, mintha…
- Ginával vagyok itt, de ő neki el kellett menni a boltba. – válaszolta szemét forgatva.
- Boltba? – nevettem fel a szánalomtól.
- Aha… De mi történt veled? – nézett rám reményteli szemeivel.
- Justin… - szipogtam. Nevének csengése elszabadított bennem valamit, ami vadul marcangolta a belsőmet - akkora fájdalom tört rám, hogy elállt tőle a lélegzetem, és magam is meglepődtem irtózatos erejétől.
- Jól vagy? – rázott meg kicsit a vállamnál fogva.
- Persze… csak. – és itt belekezdtem a mondandómba. Elmeséltem elejétől a végéig. Mindent.
- Úristen. – habogta a rémülettől. – Na gyere, és megmondjuk a magunkét ennek a Gina gyereknek.
- Nem. Semmit nem csinálunk. Hagyjuk, hadd legyenek együtt. Én pedig új életet kezdek. Justin nélkül. – nem akartam mást, csak felejteni. Néha úgy éreztem, sikerült, aztán mégis egyre-másra tértek vissza a részletek, mint a víz felszínén felbukkanó fadarabok, amelyek jelzik, hogy odalent egy hajóroncs hever. Egy rózsaszín felső, egy versike a nevemmel, az érzés, hogy valaki a nyakamra teszi a kezét. Mert ez történik, amikor megpróbálsz elmenekülni a múlt elől: nemcsak, hogy felzárkózik, de le is hagy. Eltakarja a jövőt, a tájat, magát az eget, míg nem marad más út, csak az, amelyik keresztülvezet rajta, az egyetlen amelyen valaha hazajuthatsz.