Rengeteg paparazzis és újságíró várt ránk mikrofonokkal és diktafonokkal a kezükben. Erősen szorítottam Justin kezét, s ez valahogyan teljesen feltöltött erővel.
- Élek. Megvagyok. Viszlát. – mondtam lassan, szótagolva, hogy minden egyes firkász megértse. Majd megfogtam Justin kezét, és áthúztam a tömegen. Még rengetek kérdést tettek fel, de elhaladtam mindegyik mellett. Nem nagyon érdekelt, hogy mit pletykálnak rólunk.
  Tudatomon kívül oldalra tekintettem és ekkor olyan személyt látok, akire éltemben nem számítottam volna.
- Miranda! Várjatok! – nem érdekelt. Nem érdekelt a jelenléte, és az sem, hogy utánunk fut örültem, mindenkit átlökve a tömegen.
- Nathan?! Mi a francot akarsz?! – ordítottam rá, de egyből meg is bántam. Hiszen lehet azért jött, hogy megnézze hogy vagyok. De láttam arckifejezésén, hogy nem nagyon örül valaminek. Több mint két éve ismerem, minden apró jelet ismerek nála. És itt valami nagyon nincs rendben. – megfogtam az ő kezét, és elhúztam őt is és Justint is egy nyugis helyre. Nagy szemekkel néztem ex-pasimra,
- Ne menjetek el a pénzért. Az utca, ahova hívtak titeket, az a kikötő. – szüntet tartott, és nagy levegőt vett. – Edward a városban van. – szegte le fejét. Nem akart szemembe nézni. Elcsodálkozva néztem rá. Azért jött be, hogy figyelmeztessen Edward miatt? Most úgy érzem… hogy nagyon rendes.
- Köszi. – Justin kedvesen mosolyodott el. Várjunk… Justin? Kedvesen? Mosolygott? Nathanra? Mi van? Ezek mióta haverkodnak?
- Igen köszi. – mondtam, mire ő bólintott. Szerény felnézett rám, és szeme sarkából végigmérte Justint is. Zsebre dugott kezekkel s csillogó szemekkel nézett rám. Ezek a csillogós szemek… ugyanúgy csillogtak mint amikor majdnem (!) megtörtént köztünk az a dolog.  Nem tudtam mire vélni a dolgot.
- Akkor megyünk szia Nat. – intettem neki, majd Justinnal lepacsizott. Mi van?
A kórház előtt már egy fekete BMW várt ránk. Beültem az anyósülésre, majd mellém Justin is bepattant.
- Mi volt ez a pacsizás Nattel? – nézek rá felhúzott szemöldökkel. Justin beindítja a motort, és az autópálya felé indulunk. Nagy levegőt vett, erősen szorongatta a kormányt. Bekapcsoltam az autóban a fűtést. Előre nézek. Az út latyakos, a szélén pedig több centis hó van.
- Összehaverkodtam vele. – fújja ki hangosan a levegőt. Szeme az útra tapad, majd kicsit megrázza haját.
- Hogy hogy? – nézek rá kérdőn, s nadrágom szorongatom.
- Hát, azóta bent van, amióta behoztak téged a kórházba. – nagy szemekkel bámulok rá.
- Honnan tudta Nat hogy bent vagyok?
- Átjött. Pont akkor amikor összeestél. Elmondott mindent. – mindent? Szívem őrültem verni kezdett. Rásandítottam Jusra, de ő mindvégig az utat pásztázta. Most bármit megadnék, hogy legalább egy kis mosolyt vessen rám. De semmi. Semmi az égvilágon. Rezzenéstelen arccal bámult maga elé.
- Mit mondott? – törtem meg végül a csendet.
- Mindent. Nagyon maga alatt volt. Elmondta, hogy … majdnem lefeküdtetek. – nem! Nem akartam hallani. Se Nathanról, és se arról, hogy együtt voltunk. Próbáltam elfelejteni. Próbáltam minden sebet begyógyítani, és végleg kitörölni őt az elmémből, és az összes gondolatomból. És mindig akkor jelenik meg, amikor már minden flottul megy, „tökéletes’ az életünk, és akkor megjelenik, és felszakítja a sebeket. Nem akartam neki válaszolni. Végülis ez már történelem, és semmi köze a mi közös életünkhöz. Nekem Justin volt az aki kellet. Anyám mindig azt mondogatta, hogy az első szerelem örökre megváltoztatja az ember életét, és bármennyire is szeretnénk szabadulni tőle, az az érzés kitörölhetetlen. És ebben igaza volt. Nem Nathan volt az, aki megváltoztatta az életem, hanem Justin. És Natet kitöröltem magamból. Legalábbis próbáltam. Ami sikerül is, ha nincs a közelemben. És soha nem akarom látni, se hallani felőle. Örökre ki akarom őt törölni magamból. Hosszú csend következett. És ezt csodáltam a kapcsolatunkban. Hogy tudtunk hallgatni. Végülis a csend nagyon tiszta dolog. Áldott. Közelebb hozza egymáshoz az embereket, mert csak azok tudnak egymás mellett csendben ülni, akik közt teljes az összhang. Ez az élet nagy ellentmondása.
- Miranda, én nem haragszok rád, nehogy ezt hidd. Csak elmondhattad volna. Tudod hogy szeretlek, és megértettem volna. Az első perctől fogva.
- Igen tudom, de ez történelem. – szünetet tartottam. – AZ első perctől?  vontam fel szemöldököm, s halványan elmosolyodtam.
- Igen. De ezt tudod. – nevet fel, majd a sebességváltó után nyúl.
- Tudnod kéne még valamit. – nyögöm ki. – Amikor először láttalak nem akartam én beléd szeretni, feltételezem, hogy te sem határoztad el előre. De amikor találkoztunk, világos volt, hogy egyikünk sem ura annak, ami velünk történik. Egymásba szerettünk, annak ellenére, hogy sok mindenben különböztünk, és ezzel valami rendkívüli, gyönyörű dolog vette kezdetét. Érted? És tudom, hogy nincs bennem semmi különös. Az átlagemberek átlagéletét élem, azon kívül, hogy a világ legjobb pasija az enyém. Nem alkottam semmi emlékezetest, nevem hamarosan homályba vész, de tiszta szívből, igaz szerelemmel szeretlek, és ez nekem teljesen elég. – Justin hirtelen lefékezett, és az út szélére állt. Nem tudtam mire vélni. Csak bámultam rá. Még mindig az utat nézte.
- Miranda. Én... szóval. – nagyot sóhajtott, majd kezét kormányra tette. Még pár másodpercig a az egymásra fröcskölő utókat nézte, majd felém fordult. - Téged akarlak, téged és örökre. Egyetlen élet egyszerűen nem elég nekem. Annyira szeretlek, hogy erőtlen vagyok védekezni ellene. Ha rád nézek, ugyanazt érzem, mint amikor először láttalak. Minden porcikámmal vágyok rád. Igen jól sejted, szerelem volt első látásra. Teljesen és visszafordíthatatlanul beléd szerettem. Tudtam, hogy az életem fordulatot vett abban a szent pillanatban, ahogy megláttalak. És… szeretlek.  Szeretlek. Érted? Jobban a „szeretlek” szónál. – mondta csillogó tekintettel.
Nem tudtam megszólalni. És nem érdekelt, hogy bárki belát az ablakon. Rávetettem magam, és forró csókban forrtunk össze. Bármit odaadtam volna, ha most lefekhetnék mellé, testéhez bújhatok, hogy összefonódjak vele, s végül a karjaiban alhassak. A puszta vágytól verítékes, áramütött, hideg és- meleglelt lettem.
- Ezt nem szabadna. – húzódtam el.
- A szabályokat, ha nem töröd meg, feszegesd egy kicsit! Ez az egy módja van, hogy jól érezd magad. – kacsintott rám. 
- Annyira rossz vagy. – nevettem fel.
- Rossz? Büntess meg! – csillogott vágytól a szeme.
- Amúgy most hová is megyünk? – próbáltam terelni a szót.
- Hát ha nem megyünk a kikötőbe, akkor lenne egy két ötletem. – ravaszul elvigyorodott, majd elfordította a kocsi kulcsot.
- Várj.. és mi van azzal, hogy terhes vagyok?
- Hát, azzal? Szóval…