- Tessék? – kiáltott fel anya „egérke” hangon.
- Én megértem. – mondta Pattie halkan.
- Hogy érted? – nézek rá kérdően.
- Justin is így született…- kezd bele szomorú arccal Pattie.
- Ne vetesd el. – szól közbe anya. Mérges arccal nézek rá, hiszen szerettem volna hallani Pattie történetét.
- Jól van, jól van hallgatok. – anya felemelte kezét, „megadás” képpen.
  Pattie elmesélte, hogy lett Justinnal terhes, és hogyan vészelte át a nehéz időket. Azt is elmondta, hogy Jeremyvel sem volt mindig napos a kapcsolata. Rengeteget veszekedtek, és ezt Justin is látta.
- Nekem sosem mondtad el ilyen részletesen. – szomorodott el Justin. Pattie jobbnak látta, ha nem válaszol. Kínos csend következett.
  Minden emlék elöntött. Olyan hihetetlennek tűnt ez az egész. Csak a tévében lehetett hallani az ilyen esetekről. És ott borzasztónak tűnt ez az egész kilenc hónap. Sosem hittem volna, hogy ez valaha is meg fog történni velem.
  Jus puha kezét combomon éreztem. Felvillantak előttem a tegnapi képek. Visszapörgetném az időt, és szeretném semmissé tenni ezt az egészet. Erőt vettem magamon, és megtörtem a csendet.
- Mit tegyünk? – kérdeztem halkan.
- Nem mondjuk el senkinek. – válaszolta Pattie a terítőt nézegetve. – Ha valaki megkérdezi, cáfolni fogjátok.
  Teljesen egyetértettem Pattieval. Hiszen senki sem akarta elrontani Justin karrierjét, főleg, hogy most ennyire sokra vitte. És…
- Nem fogom Mirandát a világ elől dugdosni! – háborodott fel Justin, majd erősebben megfogtam kezét, ezzel jelezve, hogy nyugodjon meg. De nem hatottam rá.
  Pattie köztem és Justin között váltogatta tekintetét. Hihetetlenül szégyelltem magam emiatt. Bajba kevertem magunkat, és az egész családot. És tényleg nem becsültem meg Justint. Se az egész életet. Álomvilágban éltünk. Az élet nem olyan kegyes velünk, hogy minden jól alakul.
  Most már tényleg érzem. Érzem a valóságot. Ez az élet. Ez tényleg az élet. Kiléptünk a tündérmeséből. Örökre.
- Melletted leszek mindig. – öleli át derekam. – Nem akarok olyan lenni, mint az apám. – hajtja le fejét, majd vállgödrömbe méllyed.
- Bajba kevertelek titeket. Mindenkit. Nem akartam. –  suttogtam neki halkan. És most jutottam el addig, hogy döntsek. Eltűnjek az életükből, és okozzak Justinnak boldogtalanságot, vagy maradjak, és kergessek mindenkit a „halálba”. Talán a legjobb ha örökre elfutok, és meg sem állok… mondjuk San Fransiscoig.
 

  Hirtelen miden elsötétedett és fejem hangosan koppant a padlón.
   Mintha valaki fejszét hasogatna a fejemen. Körbenéztem, de vaksötét volt. És én már jártam itt. Tudom, hogy voltam itt. Amikor a „lelkiismeretemmel” beszéltem. Elöntöttek a régi emlékek, és olyannyira valószínűtlennek tűntek. Justinon kattogott az agyam. Olyan távoli, és olyan hihetetlen volt az egész kapcsolatunk. Mintha nem is létezne. Mintha… nem is ismerném. Csak egy idegen a számomra. Minden ölelés, minden csók… mintha semmire sem emlékeznék. Csak egy nagy ködre. Ami egyre nagyobb, és nagyobb lesz. Nem akarom. Nem hagyhatom, hogy semmivé váljanak a dolgok. Akárhogy tiltakoztam, kapálóztam kezeimmel, nem hatott. Nem akartam elveszíteni. Egy emléket sem, ami hozzáfűzött, vagy rá emlékeztetett.  Az első ölelés, amikor együtt voltam Nathannal. Justin annyira érzéki, és óvatosan volt. Az első csók ami megváltoztatta az életemet. Mindörökre. És amikor mindenki előtt kimondtuk, hogy járunk. Edward felbukkanás. Hideget-meleget megélt kapcsolat volt a miénk. De átlag fölötti. Sosem unatkoztam mellette. Álompár voltunk. És végül, de nem utolsó sorban amikor először együtt voltunk a Bahamákon. Csodás éjszaka volt mindkettőnk számára. És ezt még több követte. De végül minden eltűnik. Minden emlék. És semmi nem marad belőle. Egy emlék foszlány sem. Végleg eltűnik minden.  Ki az a Justin? És ki Miranda? Ez az egész csak egy álom volt?

- Shelley! Shelley!(ejtsd: S(h)elli – hallottam egy ismerős ziháló hangot. Shelley? Valahogy kezdett minden világossá válni. Minden…
- Tessék? – nyöszörögtem amennyi kifért a torkomon. Kinyitottam a szemem, és egy fehér szobában találtam magam. Kórház. Egy pittyegő hangot is hallottam.
- Hol vagyok? – kérdeztem rekedtes hangon.
- Kórházban kicsim. – hajolt felém anya.
- Miért? – kérdem álmos fejjel. Mintha már több hónapja aludnék.
- Egy és fél évig kómában voltál. – simogatja homlokom.
- Mennyi?! – pattanok föl a kórházi ágyból. Hirtelen annyit hallok, hogy fotósok ezrei kattogtatják a gépjüket az ablakból, és egy orvos szalad be hozzánk. Elképedve bámul rám.
- Lime-kóros voltál. Kómába estél. – mondja anya lassan.
- Hol van Justin? – nézek anyára kétségbeesetten.
- Justin? Egy Justin-t ismerek csak. – felcsillan szemem. – Justin bácsikádat, aki 87 éves.
- Mi van?! – visszahuppanok az ágyra. A plafon minden egyes négyzetcentiméterét szemügyre veszem. Valamiért emlékszek egy Justin nevű srácra, s természetellenesen vonzódom hozzá. Legalábbis a nevéhez. Inkább hagyom. Biztos csak álmodhattam. De azért valljuk be. Ez elég bizarr.