- Várjál, nekem ez nem megy… - elmémet elöntötték a szomorú emlékek. Lerogytam a lift falánál. Justin értetlenül nézett rám.
- Miranda! Mi a baj? – leült elém s felemelte a fejemet.
- Nem szeretem a bezártságot.
- El sem hiszem, hogy a legbátrabb nő, akit valaha ismertem, megijedt. – mosolygott rám bíztatóan.

- Fóbiám van…
- Fóbiád? – értetlenül nézett rám.
- Tudod. Mikor kicsi voltam. Olyan 3-4 éves. Anyának nem volt sok pénze, így túlórát vállalt, engem pedig óvodába küldött. Nagyon izgága, szaladgálós, mozgékony gyerek volt. Mikor már nem bírtak velem, elegük lett, és egy szobába zártak. Tele volt játékkal. De iszonyat sötét volt. Nagyon féltem. A fülemet a falhoz nyomtam, és hallgattam ahogyan a többi gyerek játszik.  Mikor elmondtam anyának nem hitte el. Soha nem hitte el. Azt mondta nem szeretnék óvodába menni. – szemeimből patakként folytak a könnyek. Szorosan magához húzott. Fejemet vállába rejtettem. Erősen szorítottam magamhoz. A lábamat simogatta, majd egyre följebb és följebb járt. Felálltam. Értetetlenül nézett fel rám majd megrázta a haját. Ő is felállt, és erősen neki nyomott a falnak. Ajkait az enyémre nyomta. Vadul csókolt, de hihetetlenül érzékenyen. Nem tudtam neki ellenállni.
- Biztos vagy te ebben? – kérdeztem félénken.
- Szeretek a tilosban járni. – rosszfiús mosolyától elolvadtam. A földről kellett volna felszedni, ha nem szorít a falhoz.

- De…
- Készültem! – mutatott fel egy kis négyszögletes „dolgot” . Nagy szemekkel nézegettem amit a kezében tartogatott.
- Honnan tudtad??
- Tudod… úgy volt, hogy ma. Na szóval. Érted. – rettentően vörös volt a feje.
- Értem. – mosolyogtam rá kuncogva. – Nem is tudom, hogy bírtam ki tizenhat évet nélküled. – suttogtam halkan. Megfogta ingje gallérját, és vadul még közelebb húztam magamhoz. Kéjesen felnyögött s ismét most ismét megcsókolt,  de sokkal szenvedélyesebben. Megpróbáltam kigombolni az ingjét, és közben minnél közelebb maradni Justinhoz, ami meglehetősen botor próbálkozás volt, tekintve a vehemenciáját és a hevességet, amivel a nyakamat csókolgatta. Az ingje halkan hullott a földre. Éreztem, hogy most én jövök. A pólóm alá nyúlt, s kezei felfedező útra indultak. Hirtelen lekapta rólam a pólót. Újra lecsapott ajkaimra,  ám én inkább az övével babráltam. Mikor végre sikerült kicsatolnom, eldobtam, de hangos puffanással a liftajtónak esett. Belekuncogtam csókunkba. Leguggolt elém, majd lehúzta rólam a piros csőfarmert, s eldobta az öve mellé. Justin kibújt a Supra cipőjéből, majd a lábammal óvatosan letoltam róla a nadrágot. Halkan felnyögtem. Éreztem, hogy erős szorításának a francia bugyim megadta magát. Türelmetlenül simultunk egymáshoz. Tudtam hogy innen már nincs megállás, de Jus elégedett sóhajai és nyögései tanúsították, hogy nincs ellenére a dolog. A szavak ideje elmúlt, a liftet  hamarosan a beteljesedés örömének édes hangjai töltötték be…

Mind a ketten lihegve ültünk le , és a lift falának támaszkodtunk. Nem tudom, hogy meddig voltunk ott együtt, de fel sem tűnt az idő múlása. Odabújtam Justinhoz. Szorosan szorított magához.
- Egy álom vagy, aki a főszerepet játsza az életemben. – mondta lihegve.Elmentem a ruháimért, majd szép lassan felöltöztem.
- Szívesen felöltöztettelek volna. – nézett rám édesen, és megrázta a haját. Elindult a ruhája felé, és ő is felkapta őket.

-És mit csinálunk ezután?
- Várunk szivem. – leültem a lift sarkába. Felhúztam a lábamat. Megvártam míg Justin is leül mellém. Fejemet a vállára fektettem.
- Hány óra? – nézett le rám Justin. Felemeltem a fejemet, majd elővettem a telefonomat.
- 22:57.
- Akkor több mint kettő és fél órája vagyunk itt.
- Kezd … fogyni a levegő. – iszonyatosan izzadtam. Főleg azok  után, hogy együtt voltunk. – Lehet, hogy soha nem jutunk ki innen.
- Ne mondj ilyeneket. – a telefonja után nyúlt. Rémült tekintettel rám meredt. – Nincs térerő.
- Uhh. – alig kaptam már levegőt. Éreztem, hogy már levegő után kapkodunk mind a ketten. Nem bírjuk már sokáig… Justin ölébe ültem. Belekapaszkodtam pólójába. – Nem bírom tovább…