Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Mivel  a farmerom zsebében hagytam, és a farmerom ott hevert a szoba másik végén… én meg ügye ruha nélkül.
- Nem veszed fel? – ébredezett mellettem Justin.
- Kéne?
- Nem. Itt maradsz velem. – odabújt hozzám. Éreztem, hogy a légzésem lelassul, torkomban gombóc keletkezik.
- De te nem sokáig. – mondtam szomorúan. Kivettem a kezemet a takaró alól, és a tőle kapott karláncot nézegettem.

- Ne felejts el. – mondtam a könnyeimmel küszködve. Kisöpörte a szememből a hajamat, és mélyen belenézett.
- Soha.
- Soha, ne mondd, hogy soha… - már nem bírtam sokáig visszatartani a könnyeimet. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
- Mi lesz velünk, ha elkezdődik a turném.  – mondta aggódóan. – Nem fogom kibírni nélküled. Fél év az túl sok. Rengeteg idő. – magához szorított.
- Ne is beszéljünk erről. Rendben? – suttogtam. – Fordulj el. Elszaladok a ruhámért.
- És ha nem? – mondta kacéran.
- Akkor, - még mindig szipogtam. Nem tudok beletörődni, hogy elmegy Atlantába. Nélkülem. – hazamegyek.
- Ne fenyegess ilyen szörnyűségekkel. – nevetett, majd forró csókot lehet az számra. Belekuncogtam csókunkba. Justin elfordult. Magammal rántottam a takarót, és a ruhakupacunk felé vettem az irányt. Felvettem a földről az én cuccaimat, ledobtam magamról a takarót, majd besurrantam a fürdőszobába. A tegnapi ruhám… mennyi emléket őriz. Egy egyszerű kék ruha, mégis mennyit foglal magába. Nem is gondolkodtam tovább. Még a végén tényleg sírógörcsöt kapok. Felkaptam magamra a melltartómat, és a francia bugyimat, meg a ruhát.

- Felöltöztél? – kérdeztem Justin az ajtón keresztül.
- Persze, gyere.
Kinyitottam az ajtót. Már megigazította az ágyneműt, és rendbe tette az ágyat. Ott ült az ágyon, lila felsőben, és fekete nadrágban. Annyira… lélegzetelállító volt. Szó szerint. Levegő után kellett kapkodnom.
- Mi van? – nevettem felé. Láttam, hogy végig mér. A lábamtól egészen a frufrumig.
- Semmi. Csak. Olyan gyönyörű vagy. – hebegte.
- Mert máskor csúnya? – nevettem felé.
- Hogy mersz ilyet mondani? – mosolygott rám kedvesen. – Gyere. Még ezt a kis időt töltsük együtt… - az arca komorrá vált, de leültem mellé. Átkaroltam és hozzá bújtam.
- Hiányozni fogsz. – suttogtam fülébe. Láttam, hogy kirázza a hideg. Elmosolyodtam. Felém hajolt, és megcsókolt. Minden egyes érintése kisebbfajta áramütésként ért. Beletúrtam a hajába. Annyira szeretem a haját.

- Megőrülök érted. Imádlak. – mondta „dorombolva”. – Kellesz. – ledöntött az ágyra, de nem hagyhattam.
- Ne. Most ne. Nem volt elég tegnap?  - nevettem.
- Belőled soha nem elég. – mondta a szemembe nézve. Szeme csillogott, mint ezer gyémánt. Nem mehet el. Nem hagyhatom. De a rajongók. Nem csalódhatnak… Justin a falon lógó órára pillantott.
- Indul a gépem. – mondta halkan. Éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul, a fejem zúgni kezd, és a kezem is elkezdett remegni.
- Nem. Még ne… Nem mehetsz el… - sziszegtem. – Vagyis.. menj. Várnak rád. – lesütöttem a szememet. Nem akartam, hogy most sírni lásson.
- Elkísérsz? – kérdezte halkan.
- Ameddig csak akarod. – hozzábújtam. Átöleltem, és magamhoz szorítottam. Beszívtam édes illlatát. Láttam a nyakában, a tőlem kapott nyakláncot. A testemen vagy milliószor futott át a bizsergés. Újra és újra… Justin elindult a szoba sarkában rejtőzködő kék táskája felé. Felkapta a hátára.  Megfogta a kezemet. Erősen szorította. Lementünk a lépcsőn. Az autó már várt rá. (ránk).
- Nincsenek csomagjaid?

- Usher is jön velem. Beszerzett új cuccokat, meg minden.  Én csak fehérneműt viszek, meg sapkát. – felsóhajtott, majd magához szorított. Fejemet a vállára fektettem.
- Megérkeztünk. – szólt hátra a sofőr. Éreztem, hogy szédülni kezdek. Vége. Itt a vége.
Szó nélkül kiszálltunk az autóból, és elindultunk befele. Megfogta a kezemet, és erősen fogta. Nem akart elengedni. Nem akartam elengedni. Rengeteg paparazzis volt ott. Ő sem mosolygott és én sem. Hiszen semmi okunk a boldogságra. Megvártam, még érvényesíti a jegyeket, majd visszafutott hozzám. A szememből ömlött a könny. A szó szoros értelmében. Éreztem. Itt a búcsú.

- Viszlát. – suttogta.
- Szeretlek, szeretlek, szeretlek. – mondogattuk együtt, egyszerre.
- Ne felejts el. – suttogtam a fülébe. Megszűnt a külvilág. Csak mi léteztünk. A paparazzisok is eltűntek a számunkra. Beletúrtam a hajába, és gyengéden megcsókoltuk egymást. Mint amikor először csókolóztunk. Gyomrom görcsbe állt, szívem le-majd felgyorsult. Szédelegni kezdtem. A kezem megint elkezdett remegni. Megfogta a kezemet, majd újra megcsókolt.

- Hívlak. – suttogta könnyes szemmel.
- Feltétlen. – letörölte a könnyeimet az arcomról. Magához húzott, és szorosan megölelt. Elindult hátán a hátizsákkal. Kezünk szorítása egyre halványabb lett. Míg végül már nem éreztem. Elment. Ott megy. Még hátrafordult egyszer, és egy szivet mutatott. Én is így tettem. Megfordult és elment. Elment. Aki mindig vigyázott rám. Akire bármikor számíthattam. Elment. A külvilág ismét felszínes és sekélyes lett. Ő jelentette számomra  VILÁGOT. Ő adta a levegőt. Miatta lélegeztem. Senki más miatt. Már nem lehetett látni, hogy hol van.Elment. Talán már felszállt a repülőre, és..

*sms-em jött.

„ Máris hiányzol! Szeretlek kicsim. Van egy ötletem. Gyere fel te is a repülőre, és menjünk el együtt. Aztán majd jöhet a bűntudat. – Justin”