19. rész
Miranda 2010.05.20. 21:21
- Az excsajom.- forgatta JB a szemeit. A gyomromba görcs állt be,és nem tudtam, hogy mitévő legyek. Így hét felálltam, és nem engedtem, hogy Jus közelébe mentem. Próbálta " megboxolni' a hasamat, és a lábamat rugdosni, de teljesen reménytelenül.
- Hé, hé. Nyugi kislány. -megfogtam a vállát. Mivel elég törpe méeretű csaj volt ezért simán elértem a vállát.- Látod, hogy Jus boldog, meg amúgy is ti már szakítottatok... szóval. Majd egyszer még talán. - ezzel fogta magát, és amikor én nem néztem oda gyomorszájon rugott. Mi a francot tanult ez? Japán harcművészet?! Éreztem, hogy a gyomrom égni kezd. Őrülten szédültem, és nem tudtam, hogy mi van velem. Az utolsó amit láttam, hogy a kiscsaj lerohant a színpadról, és Justin karjai között lelek lelki nyugalomra. A szívem hevesen kalapált, a színpadon a fények kialudtak. Amikor Justin keze az arcomat simogatta a pillangók hirtelen keringőt jártak a gyomromban. És a világ teljesen elsötétült.
- Kicsim, jól vagy ? - Justin meleg keze az arcomat simgatta.
- Mi, mi történt? - felültem az ágyban.. hé én ágyban vagyok? És.. hol? :/ Szóval felültem az ágyon, körülnéztem. Kórterem. Állapítottam meg.
- A színpadon. Emlékszel? - nézett mélyen a szemembe. Olyannyira csillogtak, és kápárztak, hogy a szívem hevesebben vert.
- Igen, azt hiszem. - próbáltam vissza emlékezni a barna, rövid hajú lányra aki gyomorszájon ütött...
- Gyomorvérzésed keletkezett. Az orvos azt mondta, hogy ma még bent tart, és holnap már mehetsz is haza. - a kezemet simogatta. - De addig itt leszek veled...-rámmosolygott, majd a kézfejével megsimogatta az arcomat.
- Anyukádék is hamarosan itt lesznek. - megrázta a haját, majd elővette a telefonját. Már majdnem elaludtam, mikor hirtelen összerezzentem. Kirázott a hideg. A szívem legmélyén éreztem valamit. Valami ami nem hagyott nyugodni. A szívem szúrt, sajgott. Éreztem, hogy Jus rám néz.
- Jól vagy ? - a tekintete az enyémet követték.
- Igen.. csak..
*csiing*
- Tessék? - szólt bele Jus a telefonjába.
- MI ?! DE.. neeem! NEM! PÓRBÁLJÁK MEG! KÉREM! NEM! NEEEE...- rémültem néztem Jusra. A szemei könnyel voltak tele... Majd nyugodt hangon folytatta.
- Kérem, egy pici esély sincsen? De.. kérem. Ne! Ne tegye le! A FRANCBA!- JB arca rákvörös volt. Láttam, hogy tiszta ideg, és semmi sem segíthet most rajta. Nem mertem hozzászólni... Felállt a székből, és körbe körbe járkált. Majd megint leült mellém. Megrázta a haját, és egy könnycsepp gördült végig az arcán.
- Figyelj! Most tényleg, nagyon figyelj. Anyukád és Lucie elindultak az autópályán. De... egy kamion megcsúszott az úton, megpördült, és az anyukád autóját szó szerint lelökte az autópályáról. Meg... megha.. -mély lélegzetet vett-nem lesznek velünk többé.
- Tessék? - felültem az ágyon. A torkomban óriási gombóc keletkezett. Nem tudtam se nyelni,se levegőt venni. Lucie... anya.. mindenem odaveszett. A kezem remegett. A könnycseppek az arcomon patakként folytak le. Nem értem. Miért vesztek el mindig olyat, akit szeretek... Lucie.. édes kicsi 10 éves hugocskám. MIvel érdemeltem ezt ki? Soha nem lesz többé olyan kishugom... És anya... aki minden gondomat megértette, és elfogadott olyannak amilyen voltam... soha. SOHA többé nem láthatom őket. Nem érhetek hozzájuk. Egyedül maradtam.
- Ne sírj.. én itt maradok veled. - Jus átölelt. Szorosan. Amilyen szorosan csak tudott.
- Megígéred? - mélyen a szemébe néztem. Láttam, hogy komolyan gondolja.
- Esküszöm. - nyögte ki.- Szeretlek. -a szemei erősen csillogtak, ésa száján lévő hegg is eltűnt.
- Akkor hova menjek ezután?- elszomorodtam. Mi lesz a régi házunkkal.. ott van miden emlékem. Mind ami én vagyok...
- Hozzám.
|